Velence Resort & Spa – A Velencei-tó legjobb családi hotelje gyerekszemmel
Érkezés, első benyomások és a Velencei-tó varázsa egy 13 éves szemével
Amikor megérkeztünk a Velence Resort & Spa parkolójába, az első dolog, amit észrevettem, az volt, hogy ez a hotel nem olyan, mint a többi. Már a bejáratnál érezni lehetett valami különlegeset – a hatalmas üvegfalak, a víz illata, és az a modern, de mégis természetes hangulat. A tó közelsége mindent áthatott.
A recepció tágas, világos, és már ott hallani lehetett a gyerekek nevetését. Éreztem, hogy ez nem egy „csendes felnőttes” hotel, hanem egy olyan hely, ahol minden korosztály megtalálja a kedvencét. A legjobb viszont az volt, amikor megkaptuk a karszalagos kulcsokat. A recepciós néni mondta, hogy ezzel lehet nyitni a szobát, a wellnessrészleget. Én rögtön kipróbáltam, és őszintén mondom, nagyon menő érzés volt – olyan, mintha egy titkos küldetés részese lennék.
Ahogy beléptünk a lobbyba, a szemem rögtön megakadt a száraz csúszdán. Igen, jól hallottad – egy csúszda a lobby közepén! A gyerekek sikongattak, a szülők mosolyogtak, és én már tudtam, hogy ez lesz az a hely, ahol semmi sem unalmas.
A tóra néző ablakokon át láttam, ahogy a nap sugarai aranysárgára festik a vizet. Kint emberek sétáltak, bicikliztek, a háttérben a Velencei-hegység húzódott, mint valami festmény. Ez volt az a pillanat, amikor éreztem: ez a nyaralás más lesz. Nem egy sima hétvége, hanem egy igazi kaland.
A hotel, ami nem csak a felnőtteké – barátságos modern dizájn
A Velence Resort & Spa belső terei rögtön elvarázsoltak. Nincs benne semmi túl díszes vagy régi – minden modern, de mégis barátságos. A színek nyugtatóak: sok fa, bézs, zöld és világoskék árnyalatok, amik teljesen beleolvadnak a tó hangulatába. Olyan érzésem volt, mintha a természet belül is ott lenne.
A folyosók tágasak, a falakon vidám képek a tóról, csónakokról és naplementékről. A legjobb mégis az volt, hogy mindenhol ablak van – fény árad be mindenhonnan. Egyszerűen jó itt lenni.
A szálloda nemcsak felnőttekre gondol: már az első pillanattól látszik, hogy gyerekbarát hotel. A lobbyban külön gyereksarok van, ahol rajzolni, társasozni vagy csak pihenni lehet. Kicsit olyan, mintha a hotel azt mondaná: „Itt minden korosztály fontos.”
A személyzet kedves és figyelmes. Amikor először mentünk fel a szobánkhoz, a takarítónő mosolyogva köszönt, és még viccesen meg is kérdezte, hogy „Na, ki csúszott már a lobbycsúszdán?”. Persze jelentkeztem rögtön, hiszen az volt az első dolgom.
A hotel dizájnja tényleg különleges: nagy üvegfalak, természetes anyagok, tágas terek. Minden olyan világos és levegős, mintha nem is egy épületben lennénk, hanem egy hatalmas tóparti kertben. Ez az egész harmóniát áraszt – a víz, a fény, a levegő és a természet mindenhol körülvesz. Én Velencét a "kicsi Balaton"-nak nevezem
Ekkor értettem meg, miért hívják sokan a Velence Resort & Spa-t „a Velencei-tó ékkövének”. Mert tényleg az.
A karszalagos rendszer – technológia és kényelem egyben
A karszalag nálam igazi kedvenc lett. Elsőre csak sima kis plasztikszalagnak tűnt, de valójában egy okos kulcs. Ezzel nyitottuk a szobát, ezzel léptünk be a wellnessbe, és még vásárolni is lehetett vele a hotelben.
A legmenőbb az volt, hogy haza is lehet vinni! Ezért az utolsó napnál kicsit meg is könnyebbültem, mert legalább valami emlék maradt, amit hordhatok, és mindig eszembe jut a hotel.
A karszalaggal minden gyorsan ment – nem kellett kulcsokat keresni vagy kártyákat elővenni. Csak odatettem a karomat az ajtóhoz, és katt! már nyílt is. Kicsit olyan érzés volt, mint egy sci-fi filmben, ahol a titkos ajtók csak a kiválasztottaknak nyílnak. Az apukámmal folyamat viccelődtünk: "Hozzátok a kulcsot?" vagy "Jaj a kulcsot bent felejtettem"
A szüleim mondták, hogy ez mennyire kényelmes, főleg amikor a wellnessből jöttünk ki, mert nem kellett figyelni, hogy hova tettük a kulcsot. Csak ott volt a csuklómon – egyszerű, biztonságos, és menő.
Egyetlen hátránya volt: volt rajta egy kis műanyag rész, ami néha kicsit vágta a bőröm, de ez semmit nem rontott az élményen. Még így is szerintem ez az egyik legjobb ötlet, amit hotel valaha kitalált.
És tudod mit? Ha valaha hotelvezető lennék, tuti ilyen rendszert használnék!
A szoba, ahol a napfény és a tó találkozik
Amikor először beléptünk a szobába, csak annyit tudtam mondani: „WOW!”
Tágas volt, világos, és hatalmas ablak nézett a Velencei-tóra. Olyan volt, mintha a víz egyenesen a szobáig ért volna. Az ágyak kényelmesek, a párnák puhák, és minden illatos.
A színek itt is megnyugtatók voltak – fehér, barna, zöld és arany. A falon egy kép volt a tóról, amitől még jobban éreztem, hogy itt tényleg minden a természet körül forog.
Kimentem az erkélyre, és a látványtól elakadt a szavam. A nap pont lemenőben volt, a víz aranyszínben csillogott, és a háttérben hallani lehetett a madarakat. Ott álltam, és tudtam, hogy ezt a pillanatot nem felejtem el.
A szobában minden modern volt: nagy tévé, minibár, klimatizált levegő és gyors Wi-Fi – ami nekem persze fontos, mert YouTube nélkül nincs este. De az igazi luxus nem a technológia volt, hanem az érzés, hogy itt minden a pihenésről szól.
A fürdőszoba is tágas volt, hatalmas zuhannyal és illatos tusfürdőkkel. Az egész helyiségből árad a tisztaság és a kényelem.
Első séta a tóparton – ahol a nyugalom és a narancssárga fény találkozik
A második nap, ami még durvább volt, megérkezett.
Reggel, miután a bőröndök végre a helyükre kerültek, anyáék azt mondták, menjünk le a tópartra. Ők sétálni akartak, én meg titokban abban reménykedtem, hogy majd látok valamit, ami igazán izgalmas – mondjuk egy vicces madarat vagy egy furcsa hajót.
Ahogy kiléptünk a szálloda ajtaján, a levegő már kicsit hideg volt, hiszen október vége volt, de nem bántam. A Velencei-tó látványa viszont… az valami elképesztő. A víz színe mélykék volt, és a part mentén mindenhol sárgásbarna levelek zizegtek. A fák között néhol sütőtökös díszeket láttam, mert a hotel Halloweenre feldíszítette a környéket. Még a lámpaoszlopokon is kis denevérek lógtak!
Nem mentem bele a vízbe – elég hidegnek tűnt, és anyu is mondta, hogy most inkább csak nézelődjünk. De ahogy ott álltam a parton, cipőben, és néztem a víz fodrait, valami furcsa nyugalom vett körül. A nap épp lemenőben volt, és a fénye olyan narancssárgára festette az eget, mintha az egész világ Halloweenre öltözött volna.
Egy bácsi sétált el mellettünk egy kiskutyával, és vidáman köszönt, a háttérben pedig halk zene szólt egy közeli kávézóból. A stégen egy család fotózkodott narancssárga lufikkal – talán valami halloweeni eseményre készültek.
Ahogy továbbmentünk, anyáék találtak egy kis bódét, ahol forró csokit árultak. Kaptam egy nagy bögrét, tele tejszínhabbal, és leültünk egy padra a tó mellé. A gőzölgő ital és a hideg levegő együtt annyira jó érzés volt, hogy el se akartam mozdulni onnan.
Ekkor jöttem rá, hogy nem mindig az a legjobb, amikor történik valami nagy dolog. Néha elég csak ülni, nézni a vizet, és érezni, hogy minden nyugodt.
A város halloweeni arca – fények és nevetés a sétányon
Másnap reggel, miután bőségesen reggeliztünk (komolyan, ott mindenből lehetett választani: gofri, kakaós csiga, mini palacsinta), anyáék kitalálták, hogy menjünk el a Velencei sétányra. Ez a rész mindig is híres volt a tóparti kávézóiról meg boltocskáiról, de Halloweenkor egészen különleges lett.
Már messziről láttuk a sok narancssárga díszt, és hallottuk a zenét. Az egyik cukrászda előtt például egy óriási töklámpás volt, ami világított, mint egy igazi kis lámpa. Belül még egy „halloweeni menü” is volt, ahol feketés színű cupcake-et árultak „boszorkányhab” néven. Persze muszáj volt kipróbálnom.
A városban mindenki jókedvű volt. Gyerekek sétáltak jelmezekben – volt, aki vámpírnak öltözött, más boszorkánynak, és még egy kis pókembert is láttam. Én nem öltöztem be, de a hangulat így is magával ragadott.
Ahogy mentünk tovább, anyu vett nekem egy forró csokit, és apu megállt egy kézműves standnál, ahol tökből faragott mécseseket árultak. A levegőben fahéj és sült gesztenye illata volt – olyan igazi őszi hangulat, amit nem lehet elfelejteni.
Ez a nap valahogy nem csak arról szólt, hogy várost néztünk. Inkább arról, hogy milyen különleges tud lenni egy hely, ha az emberek kicsit több színt, zenét és nevetést visznek bele.
A lobby-csúszda – ahol a nevetés sosem ér véget
A hotel lobbyjában volt valami, amitől azonnal otthon éreztem magam: egy óriási száraz csúszda. Igen, bent a bejáratnál! Az első pillanatban, amikor megláttam, tudtam, hogy ezt ki kell próbálni.
A csúszda tetejéhez egy kis lépcső vezetett, és amikor először lecsúsztam, a levegő tele volt kacagással. Nem volt víz, így nem kellett átöltözni – csak ráülni, elrugaszkodni, és már száguldottam is. Azt hiszem, legalább tízszer csúsztam le aznap.
Egyszer, amikor épp sorban álltam a csúzdánál, láttam, hogy két fiú – kb. velem egykorúak – is csúszni készülnek. Ránéztem, és akkor még nem tudtam, hogy pár perc múlva már együtt fogunk röhögni. Ők voltak Noel és Marci.
Barátságok és csúszdás kalandok – Noel és Marci
Noel és Marci voltak az első barátok, akiket a hotelben megismertem. Aznap délután három órát játszottunk a lobby csúszdánál – és minden lecsúszás után kitaláltunk valami új szabályt.
Volt „csúszdaverseny időre”, „hátracsúszás bajnokság”, és „ki tud nagyobbat kiáltani csúszás közben”. Egyszer még egy „legviccesebb landolás” kategóriát is csináltunk. A többi gyerek közül is sokan csatlakoztak, és olyan jó volt, hogy senki nem veszekedett – csak nevetett mindenki.
Halloween estéjén a hotel lobbyja tele volt fényekkel. Díszek lógtak mindenfelé, a csúszda mellé pedig kitettek egy hatalmas, világító tököt, amire az volt írva: „Happy Halloween at Velence Resort & Spa!”. Este jelmezes gyerekek futkostak a folyosón, a szülők pedig forralt bort kortyolgattak.
Mi, hárman, Noellel és Marcival, a csúszda alján ülve beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne, ha minden iskola ilyen helyen lenne. Aztán kitaláltuk, hogy másnap, ha még lesz időnk, megpróbáljuk egyszerre lecsúszni – „három a startvonalon”.
Ez volt az a pillanat, amikor tudtam: ez a Halloween sosem lesz „csak egy szállodás hétvége”. Ez az volt, ahol új barátokat szereztem, és ahol a csúszda hangja minden nevetést magába gyűjtött.
A Meteorit a lobbyban – a második nap legmenőbb pillanata
Már reggel, mikor kinyitottam a szemem, tudtam, hogy ez a nap nem lesz átlagos. A Halloween utáni reggel még mindig tele volt varázslattal. A szálloda folyosóin ott lógtak a kis narancssárga töklámpások, a recepció mögött pedig egy nagy, fekete denevérdísz figyelt. Mindenki mosolygott – talán azért, mert a Velence Resort & Spa-ban valahogy mindenki boldog, vagy csak mert már vártuk a kalandokat.
Reggeliztünk, aztán Noellel és Marcival elindultunk felfedezni a hotelt. És akkor megláttuk. Ott volt, közvetlenül a lobbyban, a hatalmas üvegfalak mögött: a Meteorit.
Egy piros, fényes, hatalmas szárazcsúszda, ami nem vízbe ment, hanem puha párnára, és ami összekötötte az emeletet a földszinttel.
Komolyan mondom, mintha a lobbyba építettek volna egy mini vidámparkot.
Mindenki, aki elment mellette, egy pillanatra megállt és bámulta. A szülők fotózták, a gyerekek meg csak vigyorogtak és várták, hogy végre ők jöjjenek sorra.
Mi hárman persze nem bírtuk ki sokáig. Felrohantunk a lépcsőn, és onnan néztük, ahogy mások lecsúsznak. A csúszda belseje piros volt, és a fények úgy villogtak benne, mintha tényleg egy meteorzuhatagban lennél.
A legjobb az volt, hogy nem kellett átöltözni, nem kellett fürdőruha – csak odaálltál, és már mehettél is.
Noel vállalta, hogy ő lesz az első.
" Ha nem jövök vissza, szóljatok anyukámnak " mondta nevetve, aztán eltűnt a piros alagútban.
Egy másodperc múlva egy hangos hupp! hallatszott, és Noel már lent volt, a hatalmas párnán fekve, vigyorogva.
– "Ez őrület!" – kiabálta fentről.
Marci jött másodikként, aztán én következtem.
Ahogy beléptem a csúszda bejáratához, egy pillanatra még hallottam, ahogy lent a recepció csilingel, de aztán… csak a piros fények maradtak.
Elindultam.
A csúszda befelé kanyarodott, és a levegő suhant a fülem mellett. A padló szinte eltűnt alattam, és minden kanyar után gyorsultam. Nem volt víz, mégis olyan érzésem volt, mintha úsznék a levegőben. A szívem hevesen vert, és közben csak nevettem.
A végén hatalmas puffanással érkeztem meg a puha párnára. Nem fájt, inkább olyan volt, mintha egy óriási, meleg felhő fogott volna meg.
Noel meg Marci már ott álltak, és röhögtek:
" Na, mondtam, hogy durva! "
És az lett.
Utána vagy húszszor mentünk le egymás után. Komolyan.
A szülők csak a kanapéról néztek minket, kávéval a kezükben, és néha integettek, miközben mi futottunk vissza az emeletre, megint, megint, megint.
A lobbyban közben szólt a halk zene, valami halloweeni stílusú dallam, és a recepciósok sem néztek ránk furán – mintha tudták volna, hogy ez a nap nekünk erről szól.
Volt ott egy kis tábla is: „A Meteorit csúszda 10:00–20:00 között használható.”
Szóval nem csak mi szerettük, más gyerekek is jöttek, és egyszer egy kisfiú odasúgta nekem:
"Ez a legjobb dolog a világon."
Azt hiszem, teljesen igaza volt.
A Villám – amikor tényleg repültem (és majdnem belezuhantunk egy fekete lyukba)
A Meteorit után azt hittük, hogy már nem lehet nagyobb kaland. Aztán jött a Villám.
A negyedik emeletről indult, és a földszintig ért le — egy hosszú, kék szárazcsúszda, amit tényleg csak a bátrak próbáltak ki. Már a neve is sejtette, hogy nem lesz semmi egyszerű menet.
Már a hangulat is különleges volt, és az egész még Halloweenkor történt, szóval a lobbyban narancssárga fények és töklámpások világítottak mindenhol.
Noel persze elsőnek csúszott:
"Na, majd én letesztelem! " mondta, és már el is tűnt a csúszdában.
Lent csak egy nevetés visszhangzott:
" Wooooow, ez száguld!!!"
Aztán Marci, majd én is mentem.
A csúszda annyira gyors volt, hogy a kanyaroknál éreztem, ahogy kicsit elemelkedek az aljától.
A fények villantak, a szívem kalapált, és amikor leértem, csak levegő után kapkodtam — de röhögtem közben, mert ez tényleg olyan volt, mint egy hullámvasút.
Ekkor történt az, amit soha nem felejtek el.
Egy nagyon merész kislány jött oda, copfos hajjal, rózsaszín pólóban.
Megállt előttünk, ránk nézett, és annyit mondott:
"Nézzetek!"
Majd hasra feküdt, és felénk nézve, hasalva indult el lefelé a Villámon.
A szemei hatalmasra nyíltak, és amíg a csúszda be nem nyelte, végig minket nézett.
Az arca mozdulatlan volt, mintha valami horrorfilm jelenetét látnám élőben.
Mindhárman dermedten néztük.
"Ez… ez most ijesztő volt " mondta halkan Marci, de a szája sarka már mosolyra húzódott.
Két perc múlva persze már hasra feküdt Marci is.
" Jó, én is így megyek! " mondta, és elindult.
Csak annyit hallottunk tőle:
AAAAAA SEGÍTSÉÉÉÉÉG!!!
A lobbyban mindenki odanézett, még a recepciós is nevetett.Marci meg, mikor leért, csak annyit mondott lihegve:
" Ez volt a legjobb dolog, amit valaha csináltam!"
És akkor jött a Bingó Party.
A lobbyban szólt a zene, mindenki kiabálta a számokat, és mi közben tovább csúsztunk a Villámon.
Már nem tudtunk megállni — minden alkalommal új ötlettel jöttünk le: háton, oldalasan, hason, és egyszer csak elsőnek Noel, és utánna Marci elkiáltotta magát csúszás közben:
B-B-B-BINGÓÓÓ!!!
Na, onnantól ez lett a közös jelszavunk.
Valahányszor elindultunk, kiabáltuk, hogy
B-B-B-BINGÓÓÓ!!!
és nevetve száguldottunk lefelé, miközben lent a lobbyban tényleg ment a bingózás.
Az emberek csak mosolyogtak, és tapsoltak, ahogy leértünk.
Aztán, amikor este lett, 19:00 körül, már kezdett sötétedni.
A csúszda belseje teljesen fekete volt, és ahogy belecsúsztál, olyan érzésed volt, mintha egy fekete lyukba zuhannál.
Nem láttál semmit, csak a sötétet és azt az őrült sebességet.
Amikor leértem, még a térdem is remegett, de közben vigyorogtam, mint aki most szabadult ki az űrből.
Noel rám nézett, és mondta:
"Most már biztos, ez tényleg az űrbe vezet!"
Nem csak egy csúszda volt, hanem egy olyan kaland, amit soha nem fogok elfelejteni.
Koktél, wellness és a nagy csúszdaverseny
Ebéd után a hotel kicsit elcsendesedett, de a levegőben még mindig ott vibrált az a különös Halloween-hangulat, amit előző este annyira szerettünk. A lobbyban a narancssárga fények puhán tükröződtek a padlón, és a plafonról még mindig lógott néhány denevér meg töklámpás. Mindenkinek jót tett ez a pihenős délután – végre nem rohant senki, csak élvezte, hogy még mindig itt lehet.
Mi, vagyis Noel, Marci és én, a nap legjobb részét vártuk: a lobby csúszdaversenyt. Már napok óta erről beszéltünk. Az animátorok előtte ugyan hirdettek lufi- és táncversenyt is, de mi arra csak legyintettünk – „nem, mi a csúszdán akarunk menni!”
Mielőtt azonban elkezdődött volna a verseny, úgy gondoltam, megérdemlek egy kis pihenést.
A bárpultnál állt egy kedves néni, aki gyerek koktélokat kevert színes szirupokból. Ott volt a „Blue Lagoon”, a „Sunset Dream”, és valami, ami rögtön megfogta a figyelmemet:
„Safe Sex on the Beach.”
Persze teljesen alkoholmentes volt, de annyira menőn hangzott, hogy muszáj volt kipróbálnom.
Kaptam is egy gyönyörű narancs-piros ital, a tetején ananászdísszel.
Első kortyra kicsit egyízű volt – valami furcsán édes, mintha csak baracklé lett volna szörppel – de közben annyira tetszett a neve, hogy nem érdekelt.
Leültem vele egy bárszékre, és néztem, ahogy a lobbyban gyülekeznek a versenyzők.
Aztán hirtelen megszólalt a mikrofon:
"Hölgyeim és uraim, kezdődik a Velence Resort & Spa Lobby Csúszdaversenye!"
Mindenki tapsolt, a gyerekek odagyűltek a Meteorit és a Villám szárazcsúszdákhoz.
Mi hárman – Marci, Noel és én – rögtön a rajthoz siettünk.
Marci nagyon koncentrált, Noel pedig poénból kijelentette, hogy most „háttal fog csúszni, mint az a kislány tegnap”. Én csak nevettem rajta, miközben a szívem egyre gyorsabban vert.
Amikor Marci sorra került, az animátor visszaszámolt:
Három… kettő… egy… indulás!
Marci elrugaszkodott, és egy pillanat alatt eltűnt a Meteorit csúszda vörös kanyarulatában.
A tömeg kiáltott, és pár másodperccel később már tapsolt is:
– Első hely! Marcié az aranyérem!
Marci felugrott, nevetett, és úgy tűnt, az egész hotel neki örül.
A verseny után a zene újra szólt, a lobby fényei tompán villogtak, és az animátorok ismét táncra hívták a gyerekeket.
Én még kortyoltam egyet a koktélomból – már nem volt hideg, de az íze ugyanúgy „egyízű” maradt –, és közben arra gondoltam, milyen furcsa, hogy egy ilyen délután ennyire boldoggá tud tenni.
Kint közben már szürkült, a tó fölött narancssárga csík húzódott, és a víz tükre olyan volt, mintha aranypor hullott volna bele.
Tudtam, hogy ez az utolsó teljes napunk itt, de pont ezért próbáltam minden pillanatot megjegyezni.
A nevetéseket, a tapsot, és azt az érzést, amikor Marci első lett.
Ez volt a Velence Resort & Spa – egyszerre nyugalom és kaland, pont, ahogy egy őszi szünetnek lennie kell.
Vacsora a naplementében
Este jött a vacsora, és ez is külön élmény volt. Az étterem hatalmas, modern, és van egy nagy panorámás terasza, ahonnan pont a tóra látsz rá. A naplemente egyszerűen gyönyörű volt: a víz narancsos színt kapott, a hegyek mögött elbújt a nap, és közben halk zene szólt.
A svédasztalos vacsorán annyi minden volt, hogy nem is tudtam, mivel kezdjek. Volt pizza, hal, rántott hús, tészta, meg persze palacsinta! A gyerekeknek külön pult is volt, ahol magunknak lehetett sütni mini palacsintát. Én legalább ötöt ettem, mert nem tudtam abbahagyni.
És persze ott volt az este legjobb része: ingyen fagyi! Minden nap más íz, és annyit ehettél, amennyit csak akartál. Aznap például csokis-málnás volt, és szerintem az egész hotelben minden gyerek fagyival a kezében mászkált.
A reggeli – búcsú a svédasztaltól
Mikor lementünk reggelizni, a szokásosnál is több ember volt az étteremben. Mindenki a legjobb helyet akarta a panorámás ablaknál. Mi is odaültünk, és én közben végig arra gondoltam, hogy ez lesz az utolsó reggelim itt.
A legjobb az volt, hogy a reggelinél nem csak a kaja volt király, hanem a hangulat is. Mindenki beszélgetett, nevetett, és az egész étterem tele volt gyerekzsivajjal. A szüleim pezsgőztek (igen, itt reggel lehetett pezsgőt is inni!), én meg a barátaimmal – Noellel és Marcival – a palacsintát faltuk, mintha versenyeznénk, ki bír többet.
A búcsú napja és a karszalag, amit hazahoztam
Reggel kicsit furcsa volt felébredni. A napfény már bevilágított a szobába, de valahogy minden csendesebb volt, mint az előző napokon. Nem hallatszott a gyerekek nevetése a folyosóról, és a lobbyból sem jött zene. A szüleim már pakoltak, anya épp összehajtogatta a fürdőruhát, apa meg a bőröndöt cipzározta. Én meg csak feküdtem, és néztem a plafont. Nem akartam elmenni.
Ez volt az a fajta reggel, amikor tudod, hogy valami jónak vége lesz, de közben még próbálod kihasználni az utolsó perceket. 11:00-ig kellett kijelentkezni, szóval mindenki egy picit sietett, de közben még mindenki lassítani akart.
Reggeli után még egyszer körbesétáltam a hotelben. A lobbyban már leszedték a Halloween-díszek egy részét, de a töklámpások még ott vigyorogtak a pult mellett. A Meteorit és a Villám csúszdák üresek voltak, de mintha még mindig hallottam volna a gyerekek kiáltásait.
„B-B-B-BINGÓÓÓ!” – visszhangzott a fejemben, és elmosolyodtam.
A tópartnál is megálltunk egy percre. A víz tükre teljesen sima volt, és a nap fénye csillogott rajta. Még a stégre is kimentem, és éreztem, ahogy a szél kicsit fújja a hajam.
Itt valahogy minden nyugodt volt.
Nem volt hangos zene, nem volt nevetés, csak a tó és a madarak.
Aztán eljött a pillanat, amikor vissza kellett menni a szobába.
Felvettem a pulcsim, zsebre vágtam a telefonom, és amikor anya azt mondta:
"Készen állsz?"
Én csak annyit válaszoltam:
Aha.
Mielőtt elindultunk volna, a recepciónál vissza kellett volna adni a karszalagos kártyát, ami a szobakulcsként is működött.
De a recepciós néni csak rám mosolygott:
" Ezt nyugodtan hazaviheted emlékbe."
És így lett egy igazi, kis Velence Resort & Spa emlékem.
A karszalag most is a polcomon van – fehér alapon kék betűkkel, és ha ránézek, rögtön eszembe jut ez a három nap.
Ahogy beültünk az autóba, a szüleim még beszélgettek arról, hogy milyen jó volt minden.
Én csak hátradőltem, néztem a hotelt, ami egyre kisebb lett az ablakban, és arra gondoltam:
„Ez volt a legjobb őszi szünetem eddig.”
És tényleg az volt.
Nemcsak a csúszdák, a wellness vagy a koktél miatt, hanem mert itt valahogy minden egyszerre volt kaland és nyugalom.
A Velence Resort & Spa nemcsak egy hotel volt, hanem egy kis világ, ahol három nap alatt minden megtörtént: nevetés, izgalom, barátság, és az a fajta boldogság, amit nem lehet leírni – csak átélni.
Amikor lehunytam a szemem az autóban, még mindig hallottam a csúszdák zúgását, Marci kiáltását, és láttam a tó csillogását.
És akkor tudtam, hogy egyszer biztosan visszajövünk.
A három nap varázsa – amikor a Velence Resort & Spa lett a kedvenc helyem
Amikor elindultunk haza, az autó anyós ülésén ülve csak néztem kifelé az ablakon. A hotel már egyre kisebb lett mögöttünk, de valahogy még mindig ott éreztem magam – mintha a nevetések, a csúszások és az esti fények még mindig a fejemben visszhangoznának. Három nap. Csak három nap, de olyan volt, mintha egy egész nyaralás lett volna.
Visszagondoltam, milyen volt az első pillanat, amikor megláttam a Velencei-tavat. Az ezüstösen csillogó víz, a napfény, a friss levegő – és az az érzés, hogy itt valami más lesz, mint bárhol máshol. Igazam lett. Ez nem egy „csak wellnesses” hotel volt, hanem egy hely, ahol minden korosztály megtalálta a maga kis kalandját.
A szobánk, a kilátás, a lobbyban lévő hatalmas csúszda, a Meteorit és a Villám – minden nap új meglepetést tartogatott.
Nekem a legemlékezetesebb pillanat mégis az volt, amikor a lobbyban zajló bingó party közben Noellel és Marcival lecsúsztunk, és ordítottuk, hogy „B-B-B-BINGÓÓÓÓ!” – miközben mindenki nevetett körülöttünk.
Nem tudom, mikor nevettem ennyit utoljára.
És persze ott volt az a merész kislány a Villám csúszdánál… aki felénk nézve, hason csúszott le, és olyan nagy szemekkel bámult ránk, mintha valami horrorfilm kezdődne. Az volt a legcreepybb pillanat az egész hétvégén! Még Marci is megijedt, de aztán persze hősiesen lement ő is így, és közben ordította:
„AAAAA SEGÍTSÉG!”
Az egész hotel hallotta. Mi meg a végén majdnem leestünk a röhögéstől.
A wellnessrész is külön élmény volt, még ha én nem is voltam az a nagy „áztató típus”. A hatalmas üvegfalak, a meleg levegő és a tó látványa – mindenki boldog volt ott.
A szülők lazítottak, mi meg közben a csúszdákon versenyeztünk. A csúszdaverseny napján Marci nyert, amit persze azóta is minden alkalommal megemlít, ha beszélünk.
Az étterem is olyan volt, mint egy álom.
Minden reggel palacsintát kértem – két nutellásat és egy lekvárosat.
A „Safe Sex on the Beach” koktélt pedig még most is emlegetem, mert bár egy kicsit egyízű volt, az érzés, hogy én is „koktélozok”, nagyon menőnek tűnt.
A felnőttek pezsgőztek, én meg csak figyeltem a naplementét, ahogy a tó aranyba borul.
Halloweenkor érkeztünk, és szerintem ettől lett még különlegesebb az egész.
Az étteremben sütőtökdíszek voltak, a lobbyban pedig esténként gyertyák égtek, és a gyerekek közül sokan mini boszorkánynak vagy vámpírnak öltöztek.
Olyan volt, mint egy őszi kalandfilm, aminek mi voltunk a főszereplői.
Az egész hotelnek volt valami varázsa – a fények, az illatok, a hangulat – minden olyan volt, mintha egy külön kis világba csöppentünk volna.
A legnehezebb pillanat az volt, amikor búcsút kellett venni.
Ott álltam a stégen, néztem a tavat, és éreztem, hogy ezt a három napot sosem fogom elfelejteni.
Nemcsak a csúszdák miatt, hanem mert ez volt az első alkalom, hogy egy hotelben tényleg „otthon” éreztem magam.
Mintha a gyerekeknek is lett volna saját tere, saját szabadsága, nem csak a felnőtteknek.
A karszalagos kártyámat persze hazahoztam – most ott van a polcomon, a kis gyűjteményem között.
Amikor ránézek, rögtön visszajön minden emlék: a nevetés, a tó színe, a lobbyban csúszó gyerekek hangja, és az, ahogy a naplemente aranyba borította az egész hotelt.
Ha 10-ből kéne pontozni, nálam ez 10/10.
Nem azért, mert minden tökéletes volt, hanem mert igazi élmény volt.
Olyan élmény, amit nem lehet elfelejteni – mert a Velence Resort & Spa nem csak egy hely, hanem egy érzés.
És én biztos vagyok benne, hogy egyszer még visszatérek.
De legközelebb, ha jövök… akkor minimum egy hétre!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése